Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

1704. november 16-án bevette Érsekújvárat, ezért a vár főkapitányává nevezték ki. Rövid Duna-Tisza közi hadakozás után a Vág mentén harcolt. 1704. december 26-án részt vett a nagyszombati ütközetben, majd a nyugati országhatárt biztosította a császáriak ellen. Betört Morvaországba, ahonann zsákmánnyal tért vissza. 1705 tavaszán a dunántúli átkelés biztosítására Dunakömlőd vidékén emeltette Bottyán várát, valamint hidat veretett a Dunán. Dunaföldvárat szerette volna elfoglalni, de nem sikerült, mivel gróf Esterházy Dániel nem tudta megvédeni a hídfőállást. Ennek ellenére 1705. december 13-án a Duna–Tisza közéről indulva kiszorította a Dunántúlról a császári sereget, Szentgotthárdnál legyőzte Heister tábornok seregét, majd Sopront is megostromolta, de elfoglalni nem tudta.

1706. augusztus 3-án a kurucok bevették Esztergomot. Vak Bottyán ezután a Nyugat-Felvidéket biztosítja, majd Rákóczi kinevezi a Dunántúl kormányzójává, és megbízza annak védelmével. 1707-ben a túlerő ellen sorozatos csatákban megvédte az országrészt. Zsenialitását még az osztrák hadvezérek is elismerték. Rendbe hozatta Somló várát, gondoskodott megfelelő hadfelszerelésről és védőőrséget szervezett.

A morvaországi hadjárat idején három ezreddel biztosította a kuruc fősereget. A Vág mentén eredményesen küzdött Stahrendberg tábornok seregei ellen. A tábornokot foglyul ejtette, és Rákóczi elé vitette. Selmecnél személyes fellépése segített az osztrák túlerő elleni győzelemben.

A trencséni csatavesztés után, 1708 végén a bányavárosok katonai parancsnoka lett. A kuruc tábor ekkor már erősen apad, egyre többen álltak át császári oldalra. Vak Bottyán mindvégig hűséges maradt a fejedelemhez.

1709 augusztusában még résztvett Gyöngyösön a megyei közgyűlésen. 1709. szeptember 26-án vagy 27-én, a Tarnaörs melletti táborban érte a halál. Ekkor hatalmas pestisjárvány dühöngött országszerte, innen ered az a legenda, hogy a tábornok pestisben halt meg. Valójában agyhártyagyulladás volt halála oka. Temetése 1709. október elején fényes külsőségek, ágyúdörgés közepette zajlott katonai díszpompával. Hadi és gyászlobogók tengerében temették el Gyöngyösön a ferences rend templomában. Kriptáját nem jelölték meg, annak titkát a ferences barátok őrizték.

 

Bottyán generális

Nagy Miklós Mihály

Bottyán János alakját a nép emlékezete őrizte meg, a magyar história pedig már a 19. század második felében felfedezte. Thaly Kálmán 1865-ben írt róla életrajzot, és ő adta ki a magyar vitéz levelezését is, az Archivum Rákoczianum egyik vaskos kötetében (1883). Így Vak Bottyán személye a legismertebb és legfeldolgozottabb magyar hadvezérek sorába tartozik, jóllehet az elmúlt másfél évszázad minden politikai kurzusa igyekezett saját képére formálni. E Bottyán-ábrázolások közös eleme a nemzet tudatában is élő vitéz hadfi, akiről már életében dalt költöttek katonái, és akiről a kuruc táborban az a hír járta; sebezhetetlen. II. Rákóczi Ferenc fejedelem a mélyről jött, magát önerejéből magas rangra felküzdött hivatásos katonát látott személyében, és ehhez a képhez általában ragaszkodott történetírásunk is. Ám megítélésében, a róla rajzolt képben mégis jelentős eltéréseket találunk. Thaly Kálmán biográfiájában az idős kuruc hadvezér áll a középpontban, míg életének a szabadságharcot megelőző évtizedei szinte teljesen súlytalanok, pedig levelezése, a Thaly által publikált dokumentumok alapján már ekkor is körvonalazódhatott volna egy, a török elleni végvári harcok és a felszabadító háborúk éveiben meggazdagodott, polgárosodott Bottyán portréja. A két világháború közötti évek magyar történetírása alapjaiban megőrizte Thaly Bottyán-képét, talán csak annyiban árnyalta azt, hogy kiemelte hősünk alacsony származását és ezzel magasra ívelő katonai pályafutását. A szocializmus korában a nép fia Bottyán János került előtérbe, az a kuruc generális, aki egész életében küzdött az igazságért, sohasem feledte népi származását. Így lett Bottyánból heroikus népi hős, a magyar szabadság rendíthetetlen bajnoka, akivel kapcsolatban csak az utóbbi évek kutatásai hívták fel a figyelmet vagyonosodására, személyiségének néha öntörvényű vonásaira. Nem mintha ez utóbbiakról korábban nem tudtunk volna; csak e tulajdonságait másként láttuk, másként láttatták velünk. Vagyis minden kornak volt saját Bottyán-képe, és mert napjaink szelleméhez bizonyára a kevésbé hősies, mint inkább a vagyonában erősen gyarapodó, az élelmes Vak Bottyán áll közelebb, ezért jellemezheti az elmúlt két évtized viszonylag terjedelmes, vele kapcsolatos szakirodalmát pályakezdésének és gazdagodásának kérdésköre.

Mivel meggyőződésünk, hogy minden népnek szüksége van a nehéz időkben mércéül szolgáló nemzeti hősökre, és Bottyán sikeres hadvezéri működéséhez nem férhet kétség, így nem lehet szándékunk deheroizálása, jóllehet el kell ismernünk, hogy a fenti Bottyán-képek mindegyike tartalmaz valamit a valódi kuruc vitézből. Ám Bottyán Jánosról, az emberről még mindig keveset tudunk. E téren R. Várkonyi Ágnesnek kell igazat adnunk, aki mintegy évtizeddel ezelőtt hívta fel a magyar történetírás figyelmét Bottyán személyiségére. Ő ismerte fel, hogy a későbbi kuruc generális – kora magyarországi eseményeinek hatására – élete folyamán többször került jelentős választás elé, és e választások mindennél jobban mutatják jellemének alapvonásait. Mi azonban kissé másként látjuk Bottyán személyiségét, és azon a véleményen vagyunk, hogy jellemének megértéséhez leginkább néhány tette, kortársainak róla alkotott véleménye, valamint pályatársainak magatartásjegyei visznek közelebb.

A kor háborúiban meggazdagodott, majd a török kiűzése után a békés, polgárosodott katonatiszt életét élő Bottyán János választásai – hűsége a bécsi udvarhoz, bekapcsolódása a marhakereskedelembe, majd módos családba való benősülése – véleményünk szerint azt igazolják, hogy hősünk anyagias és józan gondolkodású, talpraesett férfi volt. Mindenképpen józanabb gondolkodású, mint pályatársainak zöme, hiszen a végvári harcok és a felszabadító háborúk idején hozzá hasonló, vagyontalan kisnemesek között ezrével küzdöttek olyanok, akik a fegyverforgatáson kívül semmire sem vitték az életben. E társadalmi közegből, az eldurvult, vagabund, a társadalom peremén tengődő katonarétegből kiemelkedni nem volt könnyű. Úgy tűnik, ebben a fiatal Bottyánt öntörvényűsége, a vakmerőséggel határos bátorsága segíthette, vagyis éppen az a tulajdonsága, amely a mindennapi harcok világában élő végváriak körében a legjelentősebb erkölcsi, emberi értékeket jelenthette. Hírnevét azzal vívta ki, hogy fiatal vitézként, parasztnak öltözve besétált a török kézben lévő Érsekújvár piacára, és ott elvegyült a vásározók tömegében. Amikor pedig a minaret erkélyén megjelent az imára szólító müezzin, fellopakodott utána a toronyba, és derékon ragadva, a mélybe taszította. A merényletet követő kavarodásban még sikerült a vár kapujához jutnia, de ott már fegyvert kellett használnia: lelőtte az útját álló őrt. Így ért el a közelben várakozó társaihoz, és a kis csoport lóra kapva üldöztette magát, hogy a nyomukban rohanó törököket a távolabb lesben álló végváriak csapdájába csalják. A történet folytatásához tartozik, hogy Bottyán János másnap visszalovagolt a vár alá, és párbajra hívta ki az őrséget, de senki sem akadt, aki ki mert volna állani ellene.

Bottyán személyiségével kapcsolatban ugyanilyen beszédes az a korabeli szóbeszéd is, ami isteni büntetésnek tulajdonította fél szeme világának elveszítését. Akkoriban az a hír járta, hogy a sellyei végházban társaival nekivadulva mulatozó Bottyán széles kedvében kiszúrta Loyolai Szent Ignác portréjának egyik szemét, és később ezért fizetett sajátjával. Hogy mennyi igaz e két történetből, ma már pontosan nehéz kideríteni. Arra azonban mindkettő jól rávilágít, hogy a fiatal Bottyánban erős, a kivagyisággal határos érvényesülési és feltűnési vágy munkált, amit veleszületett természete mellett alacsony származása is indokolhatott. A sellyei jezsuitáknál volt kapus és lovászlegény, s innen állt be katonának.

Alacsony származása indokolhatta azt is, hogy a katonai ranglétrán csak lassan haladt. A török elleni felszabadító háborúk nyújtottak neki alkalmat a felemelkedésre, hiszen már 1695-ben reguláris ezredessé nevezték ki, míg alig másfél évtizeddel korábban csak néhány lovas parancsnoka volt. Bottyán ötven év körüli, meglett férfi ezredesi előléptetésekor – születési idejét 1640–1644 tájára teszik –; ám ekkorra már tekintélyes vagyont is gyűjtött. Ez ismét személyisége újabb vonásait mutatja. A korabeli magyar végvári katonaélethez hozzátartozott a szarvasmarhával való kereskedés is. Későbbi kuruc generálisunk pedig egész életében üzletelt marhával, sőt kezdetben annak csempészetében is részt vett, ami eleve mutat valamit vállalkozó szelleméből, már említett öntörvényűségéből. Ám éppen e vállalkozásai bizonyítják anyagias természetét, józan gondolkodását és jellemének nem csekély kalmár vonásait is. Mert az így szerzett pénzt gondosan megforgatta, jó vállalkozásokba fektette. Kölcsönügyleteket bonyolított és birtokokat vásárolt: jó szemmel mérte fel, hogy a háborús állapotok nem tarthatnak örökké, előbb-utóbb béke lesz. Nyilván azt is végiggondolta, hogy az elkövetkező béke éveiben a háborúban szerzett hírnév kevés a boldoguláshoz. Bottyán e téren elüt a végváriak tömegétől, mert míg a hozzá hasonló származásúak széles tömegei a karlócai béke után ismét a társadalom peremén tengődő, nincstelen bujdosók széles rétegét adták, addig ő már vagyonos, köztiszteletben álló császári ezredesként telepedett le Esztergomban. A Rákóczi-szabadságharc kitöréséig eltelt néhány év Bottyán új jellemvonását bizonyítja: nagyvonalú adakozókedvét. Esztergomi, módos katonapolgárként jelentős adományokkal segítette a piaristák magyarországi erősödését, és pénzalappal járult hozzá gimnáziumuk alapításához. E jótékonykodás mögött azonban nemcsak nagyvonalúsága rejlik, hanem benne van a nagyon mélyről érkezett kisember állandó vágya is; saját maga egyenragúként való elfogadtatása. Bizonyára e vágya beteljesülésének egyik állomása volt, amikor – még a háború alatt – megkapta armálisát. Beérkezett, sikeres ember lett.

A Rákóczi-szabadságharc kitörésekor Bottyán János már idős, hatvanas éveit taposó katona. Azonban magabiztosságából mit sem veszített. Erre vall, hogy a felkelés kezdetekor, még Bécs szolgálatában álló ezredesként párbajra állt ki a nála jóval fiatalabb Ocskay László ellen, és a küzdelem ugyan döntetlen eredménnyel végződött – mindketten elég súlyos sebeket kaptak –, ám Bottyánnak ismét sikerült bizonyítania személyes bátorságát, amely ekkoriban bizonyára köztudott lehetett róla. Erre utal, hogy a császáriaktól történő szökését már kortársai erősen kiszínezték. A történet mindössze annyi, hogy az Ocskayval vívott párbaja után a Bottyán átállását gyanító és birtokaira is áhítozó esztergomi kapitány, Kuckländer letartóztatja hősünket, majd katonai kíséret mellett Bécs felé indítja. Bottyán és őrei az első éjszakát Nyergesújfalun töltötték, ahol a helyi jobbágyok hátul kibontották a ház falát, és így Bottyán a nyíláson át elmenekülhetett. Ezt a történetet színezték ki a kortársak úgy, hogy a nyíláson át a fogoly kurucnak kardot adtak be, mire az már fegyverrel kezében kitört fogságából és levágta az őrség egy részét. A történetben neki tulajdonított bátorsága és kivagyisága összefügghetett hirtelen haragú természetével, ami az évek múlásával nyilván sokat veszített erejéből. Köztudott volt, hogy ifjú végvári tisztként felpofozta egyik felettesét, amiből ügy is lett, és csak társai mellette való kiállásának köszönhette, hogy elkerülhette a komoly jogi következményeket.

Önérzetes, igazságszerető ember volt, akiről nem véletlenül írta Rákóczi fejedelem, hogy szerette a népet, és az is szerette őt. Mi volt ennek a szeretetnek az alapja? Elsősorban az, hogy katonái mindvégig saját maguk közül valónak érezhették. Ennek egyik oka pedig az lehetett, hogy Bottyán hosszú-hosszú időn át alacsony beosztású tiszt volt, és így akarva-akaratlanul együtt élt katonáival, a végvári harcmodor pedig eleve feltételezte, hogy alaposan ismerje minden egyes vitézét, azok is őt, de ami a legfontosabb; kölcsönösen bízzanak is egymásban. A nép Bottyán irányában megmutatkozó szeretete másfelől a korban szokatlan katonai szigorából és segítőkészségéből eredhetett. Szinte minden életrajzi feldolgozása megemlíti, hogy fiatal tisztként ökörlopással gyanúsított katonát mentett meg. Az egyszerű nép segítését, sorsát élete végéig szívén viselte, éppen eleget látott annak nyomorából, átérezhette annak problémáit. 1709. szeptember elején például a „…Tisza–Duna közt Commandérozó Generális…”-ként engedélyezte Jászberény városa számára, hogy – mivel a hadak járása miatt nem tudtak legeltetni – állataikat ott legeltessék, ahol akarják, és ebben senki sem akadályozhatja őket. Ugyanezt a segítőkész együttérzést olvashatjuk ki egyik 1705-ben kelt rendelkezéséből is: személyesen intézkedett arra, hogy a szabadszállási Balogh Mihályné elhajtott ökrét, bárhol is kerüljék az elő, az eredeti tulajdonosának vissza kell szolgáltatni.

Bottyán igazságérzete, az egyszerű nép irányában tanúsított megértése azonban nem jelentette, hogy fraternizált volna azzal. Esetében sokkal inkább a hivatásos katona jól átgondolt vezetési módszeréről lehet szó; a több évtizedes hadakozás alaposan megtaníthatta arra, hogy egyfelől az emberek megnyerésének legegyszerűbb módja a józan igazságérzet követése, másfelől pedig a hadak járását mindig megsínylő lakosság védelmének legcélravezetőbb eszköze az, ha következetes és kemény fegyelmet tart katonái között. A nép segítése számára soha nem jelenthette a katonai érdekek sérelmét, és hogy mindez milyen – egymásnak látszólag ellentmondó – intézkedéseket eredményezett, annak legjobb példája Kecskemét városának esete. E történet azzal kezdődött; a várost ellenszegülésért Rákóczi fejedelem azzal büntette, hogy Bottyán ezredét fel kellett ruháznia. A kuruc generális könyörtelenül be is hajtotta a polgárokon büntetésüket, ám ugyanakkor védte is őket. Ekkoriban írta meg rövid levelében Kecskemét elöljáróinak, hogy a városban lézengő katonáit űzzék ki onnan, és csak az ő parancsára ott tartózkodó Zana György kapitányt és annak tizenhárom vitézét tűrjék meg. A néhány soros levelet pedig azzal fejezte be, hogy „…az minémű elmaradott mundérung vagyon még ottan: elkészűlvén, csak maradjanak ottan, további dispositiómig”…

Katonai kérdésekben generálisunk általában nem ismert sem istent, sem embert. Bármennyire is pártolta a lakosságot, ez azért nem akadályozta meg abban, hogy amikor a hadi helyzet úgy kívánta, Kecskemét, Kőrös és Cegléd bíráinak parancsszerű levelet ne küldjön, és abban sáncásásra közel kétszáz embert ki ne vezényeljen. Mindennek alapján úgy véljük, hogy következetes, jósággal vegyes szigorával nyerte meg magának az emberek és katonái rokonszenvét. Az ő szigora azonban más volt, mint néhány pályatársáé. Béri Balogh Ádám brigadérosról például tudjuk, hogy hirtelen haragú természetével párosult fegyelmezésével valóságos zendülésbe kergette katonáit.

Bottyán katonai szigorához szakmai kérdésekben bizonyos önfejű makacsság is társult, ami általában a céltudatos katonai tevékenység egyik záloga, ám néha kudarcok okozója is lehet. Ugyanakkor Bottyán szakmai önfejűségéhez járult valami a csapattiszteknek az elmélet terén képzettebb, iskolázottabb törzstisztekkel és hadmérnökökkel szembeni örökös megvetéséből – mondjuk ki bátran –, lenézéséből is. Erre utal Rákóczi Bottyánnal kapcsolatos megjegyzése, amennyiben – Emlékirataiban – azt írta róla, hogy tábornoka foglalkozott erődítéssel is (ez a kor hadtudományának vezető területe volt), és meggyőződése volt, hogy ért is ahhoz, ezért aztán nem is hallgatott a hozzá küldött francia hadmérnökre. Jóllehet Markó Árpád kutatásai óta tudjuk, hogy Rákóczi nem volt jó emberismerő, e helyen azonban mégis igazat kell adnunk a fejedelemnek. Bottyán közel fél évszázados hadakozás útján sajátította el mesterségét, ez azonban nem pótolta a – főleg a kor hadmérnökképzését jellemző – iskolázottság hiányát. Ezt makacssággal, virtuskodással pótolni nem lehetett. A Rákóczi-szabadságharc magyarországi hadszínterén Bottyán táborában is megfordult Louis Lemaire francia hadmérnök beszámolója igazolja ezt: az 1705. évi dunai átkeléskor Bottyán nem hallgatott a szakemberre, saját feje után menve építtette a hídfő erődítését, és – a francia tudósító szerint – csúfos kudarcot vallott. Lemaire beszámolójáról azonban tudnunk kell, hogy a szerző Bottyánt nem kedvelte, soraiból vele szemben határozott lenézés és megvetés tükröződik. Annyit azonban a történet jól mutat, hogy Bottyánnak fenntartásai lehettek az iskolázott katonákkal szemben, és indulatán még a szakmai kérdések esetén sem tudott, talán nem is akart úrrá lenni. Erre a viszonyulásra lehetett válasz Lemaire Bottyán iránti megvető véleménye; a francia ugyan elismerte, hogy Bottyán jó katona, de ugyanakkor hírhedten embertelen katonatisztnek nevezte, tudatlannak, műveletlennek tartotta, seregét pedig szedett-vedett csürhének. El kell ismernünk, hogy abban a korban, amikor a háborút a manőverezés művészetének, az erődítéstan tudományának, valamiféle hatalmas térségben folyó, matematikailag pontosan leírható és kiszámítható sakkjátszmának tartották, akkor Bottyán lendületes hadvezetése, indulatossága, személyes vitézkedése a nyugati, iskolázott hadmérnök szemében furcsának tűnhetett. Ráadásul szenvedélyes, hirtelen haragú jellemére maga szolgáltatott példákat. A már említett dunai átkelésnél – mintegy helyrehozandó korábbi, az erődítésnél elkövetett hibáját – ott forgolódott a sáncokon, és meg is sebesült; ez a nyugati hadszíntéren nehezen volt elképzelhető. Ide, indulatos természetéhez tartozik bosszúálló szenvedélye és sértődékenysége is. Szintén Lemaire beszámolójából tudjuk, hogy Esztergom ostrománál Bottyán régi ellenfelével, Kuckländerrel le akart számolni, és csak a fejedelem határozott parancsa tartotta vissza attól, hogy a megadás feltételeit elfogadó, kivonuló várparancsnokra és embereire ne rontson. Hangsúlyozzuk: Lemaire Bottyánnal kapcsolatos negatív véleménye miatt fenntartással kell élnünk soraival szemben, de úgy érezzük, hogy a régi ellenféllel szembeni indulat, a bármi áron történő leszámolás vágya, a régi sérelmek tudatos számontartása nagyon is beleillik Bottyán János személyiségébe, és azokba a tulajdonságokba, amelyekkel Rákóczi jellemezte: nevezetesen nyers modorába és fejlett igazságérzetébe. A Kuckländerrel való leszámolás szándéka úgy értelmezhető, hogy adott egy igen mélyről jött, felkapaszkodása során rengeteg sérelmet szenvedhetett tábornok, akinek az évtizedes harcok folyamán kialakult, sajátos értékeket tükröző erkölcsi érzéke van, a végvári katonák értékrendje, amely az egyenes szókimondáson kívül megköveteli az egyéni sérelmek megtorlását, a saját maguk igazának kiharcolását is. Amikor Bottyán – nyilván hetykeségből vezetve – fiatal katonaként visszament Érsekújvárhoz és párbajt ajánlott, abban nemcsak feltűnni vágyása játszhatott szerepet, hanem – talán az a tudat alatti – indíttatása is, hogy az ellenfélnek alkalmat adjon az elégtételre.

Amikor Bottyán személyiségének kontúrjait rajzoljuk meg, szólnunk kell katonai, hadvezéri tulajdonságairól is. Ezek közül legfontosabbnak azt tartjuk, hogy a kuruc felső katonai vezetésben ő volt a legtapasztaltabb katona, aki – és ezt hangsúlyoznunk kell – csak katona akart maradni. Rákóczihoz fűződő viszonya – mai fogalommal élve – korrekt volt, ami bizonyára a fejedelem zárkózott természetéből és a mélyről jött emberekkel szemben táplált eléggé merev távolságtartásából is eredt. A hadműveletei vezetésében köztudottan energikus, határozott Bottyán döntéseiben következetes és óvatos volt. Következetessége nyilvánult meg a már említett dunai átkelésnél, valamint abban is, ahogyan a Dunántúlt felszabadította. A legújabb történeti kutatások megállapították, hogy az ottani sikereit nemcsak határozott, lendületes hadműveleti vezetésének köszönhette, hanem személyes, még a marhakereskedelemből származó kapcsolatainak is. Igen beszédes tény, hogy a maroknyi erővel átkelt Bottyán csapatai, mire néhány hét alatt végigszáguldottak a Dunántúlon, létszámban alaposan gyarapodtak, és a sereg többszörösére nőtt. Ez pedig csak úgy történhetett, hogy Bottyán tudatosan készült a hadműveletre, hideg fejjel átgondolta lehetőségeit, és csak ezt követően cselekedett, igaz, akkor viszont igen lendületesen. Katonai óvatosságára, megfontoltságára vall az is, hogy a Thököly-felkeléshez nem csatlakozva, kitartott Habsburg-hűségében, és Rákóczi seregébe is – bizonyos kivárás után – csak annak kezdeti sikereit kivárva állt át. Jóllehet a felkelést Rákóczi és környezete alaposan előkészítette, és – erről adatok szólnak – Bottyánnal is számoltak, de az mégsem csatlakozott rögtön. Előbb még párbaja volt Ocskayval, és látszólag hű maradt Bécshez, ám a Kuckländer-ügy azt bizonyítja, hogy mégis gyanús lehetett viselkedése. Rákóczi táborába kerülése után hűségével és döntése melletti kitartásával tűnt ki, ami természetének, jellemének szintén alapvonása lehetett. Ez vezethette korábban a Bécs melletti kitartásában is; meggyőződése volt, hogy az ország érdekét a török kiűzése szolgálja, és ennek eszközét a Habsburg-hatalomban látta. Rákóczit és felkelését pedig a magyar társadalmi fejlődés újabb lehetőségének tartotta, amellyel a bécsi kormányzat szemben állt. Talán ezek a tudatos megfontolások játszhattak szerepet döntésében, amikor a kuruc oldalt választotta, de bizonyos hogy józan, kalmár vonásokat mutató gondolkodásával azt is megfontolta, hogy az ekkor már terjedelmes birtokait melyik oldalon óvhatja jobban.

Katonaként milyen volt Bottyán személyisége? E kérdésre csak kortársaival összevetve tudunk válaszolni. Rákóczi Ferenc fejedelem Emlékirataiban hosszan panaszkodik arról, hogy a kuruc szabadságharc hadseregének állandó betegsége volt a szakképzett tisztikar és az alapos kiképzésben részesített reguláris ezredek hiánya. Ma már tudjuk, hogy ez volt a szabadságharc bukásának egyik szakmai oka. Bottyán e tisztikarból hatalmas szakmai és élettapasztalatával, hűségével, megfontoltságával erősen kitűnt. Mentalitása, gondolkodásmódja különböztette meg a szabadságharc egyébként méltán legendás vitézeitől, akiknek zöméről tudnunk kell; nem voltak teljesen szeplőtelen jellemek. Ezzel kapcsolatban ismét a fejedelemre kell utalnunk, aki – Emlékiratai szerint – maga is megdöbbent azon a szedett-vedett csürhén és tisztjein, akik Magyarországra érkezésekor fogadták. A tisztek egy részét még a Thököly-szabadságharcból örökölte, és a kezdeti hadműveletek után igyekezett is tőlük megszabadulni; mert baj volt fegyelmükkel, szakmai analfabétizmusukkal. Néhányan közülük a török elleni háborúk óta annyira lecsúsztak, annyira a társadalom peremére kerültek, hogy a köztörvényes bűnözés sem volt idegen tőlük. Ilyen volt Kis Albert, a kezdeti hónapok kuruc ezereskapitánya, egykori útonálló, majd hivatásos katona, megyei pandúr, Thököly hadnagya, akit Rákóczi hivatalosan katonai mulasztásért lövetett agyon. A szabadságharc egyetlen polgári származású brigadérosa, Czelder Orbán sem volt makulátlan előéletű; ő jómódú vashámor-tulajdonos családból származott, később a császári csapatoknál volt fizetőmester, de nem tudott elszámolni az ezred pénzével, kényszermunkára ítélték és lefokozták. Rákóczi egyik legjobb parancsnoka lett, a bukás után újra akarta indítani a felkelést, az összeesküvés azonban megbukott, és Czeldert halálra ítélték, kivégezték. A szabadságharc másik legendás katonája Bezerédj Imre volt, messze földön híres bajvívó, akit áruláson értek és kivégeztek. Pályatársa, Béri Balogh Ádám hirtelen haragú természetével, gyakorta öncélú fegyelmezésével többször teremtett olyan helyzetet, hogy csapatai elkeseredésükben a lázadás határára jutottak. Ugyanígy nem volt makulátlan vitéz Esze Tamás sem; élelmes parasztként sócsempészésből és -kereskedésből tartotta fenn magát, majd parasztvezérként önbíráskodott, Kis Alberttel együtt szervezkedett, egy ideig pedig körözött bűnöző is volt. Bottyán legsajátosabb ellenpontja azonban az árulóvá lett Ocskay László. A korabeli szóbeszéd szerint a török háborúk idején valamilyen katonai bűncselekmény miatt hóhér vágta le fülét, egy ideig a temesvári törökök szolgálatában állt, későbbi feleségének öccsét megölte, és katonaszökevény volt. Ocskay a háborús viszonyok között viruló, öntörvényű, kivagyiság hajtotta katonatiszt örök típusa; a nagyhangú, kardcsörtető, valójában szakmájához nem értő, forrófejű, vitézkedő, az ostobaságig vakmerő lovas, akire csak a portyázó pusztítás feladatát lehetett rábízni. Ebből a társaságból Bottyán János alakja messze kiemelkedik. Az ő ifjú évei sem teltek el bűntelenül, de az ő bűnei mindig valami – egyénien értelmezett – igazságérzetből fakadtak, tőle a nyílt lopás, a megvetett ellenséghez való átállás, a gyilkosság, a köztörvényes bűncselekmények, az öncélú prédálás távol állt.

Jellemének fő vonása sajátos igazságérzete, valamint érvényesülési vágya, amely csak részben fakad alacsony származásából. E feltűnési vágy ott munkált tiszttársaiban is, mert egyszerűen kortünet volt. Egon Friedell Az újkori kultúra történetében e kor szelleméről és emberéről azt mondja, hogy az az elszigetelt egyéniségek kora, amikor a törvénytelen, az abnormális iránti szenvedély gyakorta a perverzitásig fokozódott. E szenvedély hajthatta Kis Albertet, Ocskay Lászlót, Bezerédj Imrét, Béri Balogh Ádámot és fiatalabb korában Bottyán Jánost is. Ám míg az ő esetükben az abnormális iránti szenvedély az abnormális megvalósítását jelentette és a vérpadhoz vezetett, addig Vak Bottyánnál a társai közül, a környezetéből való kiemelkedés vágya maradt. Míg ott a józan értelmet is elnyomó szenvedély tanúi vagyunk, addig Bottyán János megmarad józan gondolkodású, ember- és igazságszerető katonának, és így egyben ki is emelkedik kora személyiségei közül, ezzel lesz a Rákóczi-szabadságharc legjelentősebb hadvezére.