Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

„A magyar nemzet sóhajai”1 birták reá II. Rákóczi Ferenczet, hogy fegyver nélkül, hadsereg nélkül, pénz nélkül álljon az őt kérelmeivel ostromló „pórhad” élére.2 E „pórhad” immár az uralkodó osztályok tetemes részét magához vonzotta, Magyar- és Erdélyország területét a várak kivételével csaknem teljesen meghódította s az európai politika számításaiban komoly tényezővé emelkedett. Sikereit kétségkívül vezéreinek köszönte, kik közt II. Rákóczi Ferencz római birodalmi és 1704 óta erdélyi fejedelem állt legelől.

Rákóczi csak 26 éves volt, midőn a nemzeti mozgalom élére került. Magas termetű, szép arczvonású, előkelő külsejű, barátságos, megnyerő modorú férfi volt. Rangot olyan előkelőt, vagyont olyan dúsat3 örökölt, melyet fokozni, gyarapítani már alig lehetett. De örökölt szenvedést, keserűséget még többet, mint vagyont. Atyját nem ismerte, gyermekévei nagyrészt komor hadi zajban teltek el; korán elszakíttatott anyjától, nővérétől, később nejétől és gyermekeitől. Idegenek között nőtt fel s élete legnagyobb részén át nélkülöznie kellett a családi kör melegét. Ez annál fájdalmasabban sújtotta, mert a szív, az érzés embere volt. „Lehetetlen oly hamar feledni”, mondotta már akkor, midőn először került idegenek közé. Nem is feledett, átérezte sorsa egész tragikumát s az élet hiúságaiból nem birt vigaszt és szórakozást meríteni. Kitűnő nevelésben részesült, hat nyelven beszélt, sokat tanult, ismereteit mindig gyarapította, ízlését művelte. De katonai és kormányzati ügyekkel – mint maga mondja – ifjú korában keveset foglalkozott. Pótolni igyekezett tehát e hiányokat, a mi természetes tehetségei mellett, melyeket még ellenségei sem tagadtak,4 könnyen sikerült, habár csak az évek folyamán. Kitűnően forgatta a tollat; a zöld asztalnál elragadó szónok, a harczmezőn bátor katona, e mellett széles látkörű, ügyes diplomata volt, ki a nemzetközi viszonyok szertelenül kuszált szövevényének mélyeibe be tudott tekinteni. Volt fogalma az államélet szükségleteiről, a nép anyagi és szellemi érdekeiről. Számos reformeszmét pendített meg s derekas szervező tehetsége tagadhatatlan. Meg volt győződve, hogy a mire vállalkozott, az az isten akarata s hogy a gondviselés szemelte ki Magyarország megmentésére. A legerősebb, később egész az asketaságig fokozódó vallásosság hatotta át. De minden kath. hitbuzgalma mellett föltétlen híve volt a lelkiismeret szabadságának, a vallásos türelmességnek. A béke útján akarta a különböző keresztény felekezeteket egy pásztor alatt, egy akolba összehozni s távoli eszményképül az lebegett előtte, hogy a szétvált felekezetek lassankint ismét összeszokva, visszatérjenek a katholikus egységbe.5 Erősen aristokratikus érzésű volt s a közpályán nem szerette „a nemesség aljából s a népből” származó embereket. Kárhoztatta, hogy némelyek a „nemességhez nem illő kereskedésre adták vagy mesterségekre taníttatták” gyermekeiket. De senki jobban nem ismerte s senki élesebben meg nem rótta a korabeli nemességnek korcs állapotait, műveletlenségét, mint ő s komolyan igyekezett e végzetes társadalmi bajt orvosolni. Másrészt fogékony volt minden emberi szenvedés s így a köznép nyomorúsága iránt is. Sohasem feledte, hogy őt a tömeg hívta haza s a tömeg támogatta a legkitartóbban, a csodával határos önfeláldozással. Főtisztei, dandárnokai, ezredesei sorában voltak nem-nemesek. De bármennyire becsülte az egyéni érdemet, a tehetséget, olyan socialpolitikai alkotás, mint Bocskay István nevéhez, az övéhez nem fűződik. A saját katonáskodó jobbágyait a háború folyamára fölmenté ugyan a földesúri terhek alól, de nemességet csak a legkivételesebb esetekben6 adományozott s akkor sem jeles katonáknak, hanem olyanoknak, kiket a protectio ajánlott. Sőt Erdélyben olyan országgyűlési végzeményeket szentesített, melyek lelkiismereti aggályokat keltettek benne, mert a jobbágyok igájának súlyosbítására irányultak. Hogy egykor a bujdosók nemességet ígértek a zászlaikhoz csatlakozó pórságnak, mely Rákóczihoz is fellengző reményeket fűzött jogi állásának javítása körül, az már csak a nagy vereségek idején jutott eszébe. Csak 1709 január 14-ikén megjelent rendeletében adta meg a jobbágynak a jogot, hogy földesura akarata ellen is katonának állhasson s katonáskodása idején maga és családja ki legyen a földesúri hatalom alól vonva. Azokat a jobbágyokat, kik híven és állandóan szolgáltak, a háború végén szabadon választandó községekbe igérte telepíteni, melyek oly jogokat fognak nyerni, mint a hajdúvárosok. Katonáskodása idejére a jobbágy és a birtoktalan nemes, özvegye pedig életfogytiglan fölmentetett az adózás alól.7 Csakhogy ez a nagy reform megkésett s a szabadságharcz, melyet a tömeg kezdeményezett részben a nemesség ellen, a nemesség csatlakozásával az országnak visszaadta régi, szigorúan rendi szervezetét s igy nem vezethetett egységes nemzet alakulására. Rákóczi fenkölt gondolkodása csak itt-ott enyhíthette az ellentéteket. Pedig az igazság embere volt s az „Örök Igazságnak” tárta föl lelke legrejtettebb gondolatait. Kitűnően tudott írni, nemcsak magyarúl, hanem latinúl és francziáúl.8 Átalában a leglelkiismeretesebben vette fejedelmi hívatását s fáradhatatlanul tevékeny életmódot folytatott. Munkakedve ki nem merült soha s ha kellett, éjjel-nappal dolgozott. Kortársai divatos dorbézolásaiban és alacsony élvezeteiben, az akkori aranyifjúság kicsapongásaiban nem vett részt. Rendesen virradatkor kelt9 s csakhamar dolgozni kezdett, vagy magában, vagy a főtisztviselőkkel. Igen sok kihallgatást adott, előterjesztéseket hallgatott meg. Ebédelni társaságban szokott. Azután újra dolgozott. Gyakran megjelent a misén s ha akadt némi szabad ideje, azt leginkább vadászattal töltötte. Udvarát rangjához illően szervezte s egyedül a polgári személyzet 486 emberből állt.10 Nagyobb ünnepélyek, főleg külföldi vendégek és követek fogadása alkalmából a fejedelem káprázatos külső fénnyel szokott fellépni s néha 400,000 frt értékű ékszert viselt.11 Ő maga sokat olvasott, sokszor böjtölt, de nem bőjtöltette udvarát, melyet minden „erkölcsökkel tündököltetni kivánván”, a sok úri és nemesi ifjúság rangszerű nevelésének eszközévé próbált tenni. Ennek megfelelően a legrészletesebben12 szabályozta és szervezte. Békés időben Rákóczi Ferencz a jeles uralkodó mintaképe lett volna. De abban a zivataros korszakban, melyben Magyarország sorsát vezette, kevéssé érvényesíthette egyéniségének sajátos, legjellemzőbb vonásait. Ez a kor gyors elhatározású, vaskezű katonát kívánt, Rákóczi pedig inkább az érzés embere volt, mintegy teremtve reá, hogy meggyőződésének áldozata, politikai hitvallásának vértanúja legyen. Egy nagy eszmének élt s érte feláldozta magát. Megvolt benne az erkölcsi bátorság és lelki erő szokatlan foka; de anyagi és szellemi segélyeszközei nem álltak egy szinvonalon magas szárnyalású czéljaival. „Olyan Nsgod, – irta neki 1704-ben Bercsényi – mint a paradicsommadár; nagyok a szárnyai s kicsiny a corpusa, csak az orrán függ a szegény kis madárka, s úgy lógatja a szél.”13 Nem volt ura a helyzetnek, nem mindig tudott parancsolni; erélye és segélyeszközei egyaránt feladatának nagysága és nehézségei mögött maradtak s ebben rejlik bukásának tragikuma.


Makovicza vára, a zborai és eperjesi Rákóczi-kastélyok.
Rajzolta Cserna Károly

Környezetében sem akadt senki, a ki a harczias idők diadalmas hadvezérévé nőtte volna ki magát. A fejedelem hű társa lengyel hányatásaiban, valamint későbbi jó és rossz napjaiban gróf Bercsényi Miklós (született 1665 deczember 6-ikán),14 ép oly kevéssé volt katonatermészet, mint ő. Bercsényi volt a fejedelem helyettese, főministere, főhadvezére, az ország első senátora. Előkelő, nem közönséges, mondhatni elbűvölő egyéniség, dús természetes észszel, humorral, élczczel, satyrával és bámulatosan sokoldalú műveltséggel. Óriási vagyonához mérten nagy lábon élt. Szerette a pompát, az ünnepélyeket, a dús lakomákat, ámbár maga bornemissza volt. Szerette a népszerűséget, büszke volt magas rangjára, de erősen rendi, aristokratikus világnézletei mellett is kedvvel adta a nép emberét. Jeles író volt, s ha leveleit a töméntelen s mindenféle nyelvből vett szó és mondás olyannyira el nem árasztaná, kora classikus magyar írói közé kellene sorolni. Művei – magánlevelek és hivatalos iratok – ma is élvezetes olvasmányt nyújtanak. Telvék erővel, szenvedéllyel, költői képekkel, hasonlatokkal; sziporkázik bennük a szellem, az élcz, gúny, főleg a szójáték, melynek Bercsényi igazi mestere, s melylyel legszárazabb értesítéseit élénkíteni szokta, melylyel a legkomolyabb pillanatokban sem fukarkodik. A mily jelesűl forgatta a tollat, oly elragadó szónok volt s a hol megjelent, ott a „földből magából vertem nyelvemmel tábort”. Lelkesítő szavára, patenseire valósággal özönlöttek az emberek a nemzeti zászló alá.15

Különös fényben tündöklik egyéni becsülete, jellemének kristálytisztasága. Talán senkit sem környezett a szabadságharcz első éveiben annyi kísértés, mint őt. Neje és fia a németek kezében volt, másrészt az udvar a legkápráztatóbb ígéretekkel csábította magához. De Bercsényi egy pillanatig sem ingadozott, hanem megmaradt hazája és Rákóczi mellett, kit végig kisért jó- és balszerencséjében. Midőn nemzete ügyét diadalra nem segíthette, itt hagyta óriási vagyonát, itt mindenét, s szegényen vonult idegenbe, s mint bujdosó fejezte be földi hányatásait. Az udvar, mely megvesztegetni nem bírta, csakhamar határtalanul meggyűlölte s „magyar Cromwellnek” gúnyolta, mert Angliának egyik legnagyobb fiát a bécsi udvaronczok a gonoszság megtestesedésének tartották.16 A sok fényes tulajdonság és erény mellett, mely egyéniségében egyesült, Bercsényi Miklós sem volt az az ember, kit a helyzet kívánt. Gőgös, lobbanékony természet s haragjában, gúnyolódásában, szókimondásában a végletekig szokott menni. Örökösen áskálódott az érdemesek ellen s tolta előtérbe tehetségtelen kegyenczeit. A mily sokat tartott önmagáról, olyan kevésbe vett másokat. A mily könnyen tudott hadakat gyűjteni, olyan kevéssé tudta hasznukat venni. Rákóczi, a ki mindig hálával említi igaz hűségét; katonai képességeiről igen kedvezőtlenűl itél. A fejedelem szerint Bercsényi mindenre vállalkozott, de nem végzett semmit. „Soha sem tudá magát elhatározni feladatinak végrehajtására”.17 Mégis mindig neki volt igaza, legalább azt vitatta. „Meg kell vallanom, – folytatja a fejedelem – hogy Bercsényi gróf személye és modora nagy akadályára szolgált a magyar urak egyesülésének.”18 „Élesen szóló a beszédben, késedelmeskedő a tettekben, ingadozó a kétes esetekben.” Noha Rákóczi igen helyesen ítélte meg értékét, még környezetében is azt hitték, hogy Bercsényi uralkodik rajta, s hogy „opinióját másoknak be nem veszi, sőt megcsúfolja”. E felfogás azonban ama százados tévedések közé tartozik, melyek a kuruczvilág hőseiről nemzedékről nemzedékre öröklődtek át, ámbár Rákóczi rég ismert emlékiratai megczáfolhatták. A fejedelem kétségkivül sokat adott kipróbált híve, régi barátja, fővezére szavaira, de még sem annyit, mint példáúl Lipót vagy József királyok a maguk ministereire.


Gróf Bercsényi Miklós aláírása 1707 július 4-ikén kelt levelén.
Olvasása G(róf) B(ercsényi) Miklós. Az irat eredetije a gróf Forgách család levéltárában, a Magyar Nemzeti Múzeumban

A nemzeti mozgalom harmadik oszlopa és hadvezére báró Károlyi Sándor volt. Született 1669-ben. Ősrégi család sarja, nagybirtokos és főispán, ki azonban atyja halálakor „az egy puszta házban, üres kamarában, elpusztult jószágban, üres erszénnyel, temérdek sok adósságban” maradt. Ehhez járultak vármegyéje – Szatmármegye – sok ügyes-bajos dolga, „terhes adózásai, és a német nemzetnek rajtunk való importunitási”, melyek az életet is megútáltatták vele.19 De soha, semmiféle körülmények közt sem ismerte a kétségbeesést. Erélyes, elszánt természete bajtól, munkától vissza nem riadt. Korán hozzá látott vármegyéje és vagyona rendezéséhez, s a legsúlyosabb körülmények közt, a gyakorlat nehéz iskolájában fejlesztette sokoldalú, kitűnő természeti képességeit. Jeles gazda lett, rendbe hozta, gyarapította vagyonát és műveltségét. Sokat irt-olvasott, könnyen beletanult mindenbe, a gazdálkodás, a politika és a katonáskodás dolgaiba. „Oly elmének, – irja róla Rákóczi abban az időben, midőn már a viszonyok árja elszakasztotta őket egymástól – mint Károlyi, nem sok oktatás kellett; a természet megadott neki minden kelléket arra; hogy jó tábornok váljék belőle, gyors felfogású, szilárd, tevékeny, fáradhatatlan a módok és segédeszközök kitalálásában; szorgalmas; mindig nyájas és vidám volt, alattvalóit jól meg tudta válogatni és helyesen alkalmazni; gyűlölé a lakmározásokat és a pulyaságot. Ezért több pénzt halmozott össze a háború folyama alatt, mint az összes tábornokok valamennyien, anélkül, hogy a népet vagy a vármegyéket zsarolta volna.” Bercsényi Kártevő Sándornak gúnyolta ugyan, de eszét, kitartását, leleményét kénytelen volt elismerni. „Az Isten áldja meg kdet – irta neki a hanyatlás idejében 1709 november 6-ikán – hogy az esze – vagyis összeveszett kártyával sem unja meg a játékot.”20 Nem únta meg soha, mert erős kötelességérzet élt benne, mely tettre, munkára ösztönözte a legválságosabb pillanatokban is. Istentől várta a sikert, csakhogy maga szintén munkához látott. Nem úgy tett, „mint az olasz paraszt ember, megakadván a sárban, maga nem akarván emelni a szekeret, szent Antalhoz imádkozott, s azzal akarta kivontatni.” A magyarok közt sokan voltak az olasz paraszt követői, de Károlyi nem tartozott közéjük. „Ngod az imádság mellett, a mennyire az erő engedi, maga is éjjel-nappal fáradozik.”21

Alaposan különbözött többi vezértársaitól s még politikai törekvéseikben sem követte szilajságukat. Reálpolitikus volt s higgadtsága soha sem hagyta el. Mint a munka embere, szerette a köznépet s mindig szívén viselte helyzetének javítását. Nem is eszem-iszommal, vendégeskedéssel töltötte szabad idejét, hanem gazdálkodott és takarékoskodott. De épen ezzel kelté föl az irigységet és a rosszakaratot, noha Rákóczi maga elismeri, hogy a mit szerzett, becsületes úton szerzé. A hadi jog neki adta a zsákmány egy részét. Nem verte el, hanem lehetőleg jószágaira küldte, hogy pótolja a kárt, melyet minduntalan szenvedett, míg Szatmár a németek kezén volt. Ellenségei csodadolgokat beszéltek arról a rengeteg zsákmányról, melyet haza szokott szállítani. „Távol vagyon – irta nejének – a valóság a hírétől; elég nyereség volna nekem a hazám és nemzetem szabadsága.”22

Igen érdemes, tiszteletre méltó alakja a mozgalomnak Bottyán János, a vak Bottyán, ki fél szemét még a török harczokban vesztette el. „A kis háború mestere s tagadhatlanúl a szövetség összes vezérei közül a legerőszakosabb s legelszántabb.”23 Erőszakosságát azonban legfölebb az ellenség érzé, mert a maga honfitársait nemcsak szerette, hanem atyailag oltalmazta. Védte a szegényeket, érdekükben minduntalan felszólalt. Nem egyszer kérte vezértársait, hogy büntessenek mindenkit, a ki a köznépet rabolja vagy bántalmazza. A maga katonáit szoros fegyelemben tartotta s még a részegeskedéstől is eltiltotta. „Hogy az én katonáim – mondta – részegeskedjenek: szemérem (szégyen) volna az énnékem, melyet el nem szenvednék.” Büszke önérzettel írhatta: „a mint is engem nem kártévő, hanem jótévő Jánosnak hínak”. Nemcsak katonái, hanem a tömegek is bálványozták. Vert ezüst, aranyozott baltával kezében szokta seregét harczra vezetni s az volt a közhit, hogy testét golyó nem járja, ámbár máskülönben többször súlyos sebet kapott. Hazájáért nemcsak vérét, hanem vagyonát is kész volt áldozni, s gyakran a magáéból fizette katonáit. „Rójuk meg magunkat s kiki, mind szegény, gazdag, hadi és nem hadi ember adja ki hite szerint pénzének tizedét” – irta később a nagy válságok idején.


Vak Bottyán gúnyképe.
Egykorú színezett metszet után. Ernst Lajos gyűjteményének példányáról

Bottyánon kívűl 1704 folyamán még két császári ezredes csatlakozott a fölkeléshez. Ők már kiváló történelmi nevet viselő főurak voltak. Az egyik gróf Esterházy Antal és a másik gróf Forgách Simon. Mindketten végigszolgálták a mozgalmat s itt hagyva dús vagyonukat, számkivetésben haltak meg. Csatlakozásuk erkölcsi tekintetben kétségkívül igen értékes volt, de a harcztéren egyik sem aratott sok babért. Antal uram dinom-dánomos, könnyelmű, mulatozó ember s amellett habozó természet volt, kit minden csekélység zavarba ejtett. Mindig az után indult, a kivel utóljára beszélt. Egyre lőtte a bakot, de bármi baj történt, azt ő mindig előre megjósolta s igaza neki volt, – legalább azt állította. Még sajátságosabb egyéniség gróf Forgách Simon. Ő volt az első, a ki Zrinyi Miklós hadtudományi munkáját, az Afiumot kinyomatta. De maga is sokat irt s műveiben24 gondolkozó, rendszeres fejnek mutatkozik. Egész nagy terveket eszelt ki az ország szervezetéről, a honvédelemről s különösen sürgette a szigorú katonai fegyelem behozatalát. A valóságban maga volt a legfegyelmezetlenebb lelkek egyike. Gőgös, nyughatatlan, czivakodó, egészen kiszámíthatatlan természet, a kit csapatszervezésnél még csak lehetett volna használni. Ő azonban hadvezéri babérokra áhítozott s a harcztérre küldette magát. Csakhogy ott annyi bajt okozott, hogy azt mondották: „az Isten inkább labanczságban tartotta volna”. Rákóczi előbb a dunántúli, azután az erdélyi hadak vezetését bízta rá. De hamar végzett mindkét helyen s már 1705-ben írta róla Pekry Lőrincz, ki sokban hasonlított hozzá: „elveszté egyszer a Dunántúl való földet, de bezeg elveszte minket” is (Erdélyt), „egész itt való létét itallal, tánczczal, garázdálkodással tölté.”25

Így a mozgalom élén kimagasló katona, tapasztalt hadvezér nem állt. A vezérek részben újonczok voltak, a kik meg a császári seregből léptek át, ott szerzett ismereteiket a kuruczok élén nem igen érvényesítették. A tábornokok száma jó nagy volt, egy időben harmincz, köztük huszonnégy katholikus, öt kálvinista és egy lutheránus vallású.26 A legtöbben igen vitéz, vakmerő, életüket százszor is koczkáztató emberek. Csakhogy az előléptetéseknél döntő szerepet vitt a sógorság-komaság, a születésre s más mellékkörülményre való tekintet. Az egykorúak is felzúdultak e protectió ellen, mely a hiányos hadszervezet bajait a végletekig fokozta. „Nem azt kellene nézni, – mondta gróf Pekry Lőrincz – ez ilyen úr, ez amolyan úr, hanem, ki az igaz és hasznos szolga. De az átkozott ratio status és personarum respectus elveszt bennünket.”27


Gróf Eszterházy Antal aláírása 1705 márczius 24-iki levelén.
Az irat eredetije az országos levéltárban

Azok, kik érdemeiknek köszönték rangjukat s azok, kiket udvari kegy juttatott fontos állásba, nem is bírtak összeszokni, együttműködni soha. Örökös volt köztük a féltékenység; áskálódtak, czivakodtak; rossz szemmel nézték egymás sikereit s elég gyakran megesett, hogy az egyik hanyagsággal vagy rosszakarattal hiúsította meg a másiknak a győzelmet. Egyikük sem tudott nagyobb haddal dolgozni s valahányszor bonyolultabb műveletben együtt kellett működniök, mindig történt valami hiba s a gondatlan végrehajtás a legügyesebben kieszelt hadi tervet is meghiúsította.28 Inkább csak ötletszerűen viselték a háborút. Mikor az egyiknek valami eszméje támadt, megnyerte társait s ha a fejedelem a közelben volt, mindnyájan hozzá siettek, hogy a terv kivitelét megengedje, néha azzal az indokolással, hogy a katonák kívánják. Így a hadi tanács afféle megyegyűléssé vált s Rákóczi nem egyszer volt kénytelen olyan vállalatba fogni, mely józan eszével ellenkezett. De engedett, mert, mint mondja, magának sem volt „tapasztalatokra támaszkodó vezéri biztossága”. Mindazáltal ismerte embereit s azt mondta róluk, hogy Bercsényi minden hibája megtalálható bennük, az ő erényei nélkül. „Azok közül, kik katonai tisztségeket viseltek, egy sem vala, ki szigorú, de igazságos büntetést nem érdemelt volna parancsaim elmulasztása miatt”, s csak tudatlanságuk mentette meg őket a súlyos fenyítéktől. Különben is rájuk volt utalva s csinján kellett velük bánnia, mert mint Bercsényi mondotta: „ezeket az urakat jobb megölni, mint disgustálni”.29


Gróf Forgách Simon aláirása 1705 július 30-iki levelén.
Az irat eredetije ugyanott

1704 óta szolgált ugyan seregében huszonöt-harmincz franczia főbb tiszt,30 kivált hadmérnök és tüzér. Köztük voltak Damoiseux, Chassant, La Maire, De la Motte, De Rivière, ez utóbbi magyarul is megtanult, továbbá Des Alleurs, Francziaország állandó követe s mások. Mindnyájan jeles, tanult, tapasztalt katonák, kiket Rákóczi nagyra becsült, kik után szivesen indult volna, de a magyar vezérek nem akarták a francziák jó tanácsát megszívlelni, mert, mint mondották: tanácsaik ellenkeznek a magyar nemzet szokásaival. Méltán irhatta tehát utóbb a fejedelem: „hadviselésemben volt valami fátumszerű”, s a maga háborúján végig pillantva, a galloknak a rómaiakkal való nagy tusája jutott eszébe.

A középfokú és alsó tisztikar természetesen még kevésbé állhatott hívatása szinvonalán. Ez leginkább a birtokos nemességből került ki, mely lelkesen ragaszkodott Rákóczihoz s csak azt kifogásolta, hogy „az urak és tábornokok kicsapongásait nem büntetem elég szigorúan”.31 Ő is igaz szeretettel volt e „nevezetes rend” iránt és szíve mélyéből fájlalta, hogy műveltsége nem áll arányban rangjával, s „inkább a gyermekek szaporításán, mint nevelésükön fáradozott”. Mindazáltal kitünő katonai anyagul kínálkozott, s „ha lettek volna, kik a hadi tudományokra oktatják őket, bizonyosan örömest tanulnak s engedelmesekké s vitézekké váltak volna”. Az adott körülmények közt azonban ez a tisztikar végtelenül fogyatékos volt.

Több mint másfél századon át örökös harczban állt a magyarság törökkel, tatárral, némettel és önmagával s e hosszú küzdelemben; e nemzedékeken át folyó tusában egész sajátos katonai nevelést nyert. Az egyéni erő, a bátorság, a szilaj vakmerőség vitte e kis és nagy, de szünes-szüntelen folyó tusákban a főszerepet s csodálatos hősiességet fejlesztett ki, melyet azonban baromi kegyetlenség és rombolásvágy kísért. E másfélszázados katonai gyakorlatban a magyarság annyira megszokta a rajtaütéssel, hirtelen meglepetéssel, csellel való apró harczot, hogy teljesen vérévé vált s azt folytatta a kitűnően fölszerelt, szigorúan fegyelmezett német haddal szemben is. A gyalogság jelentőségét a változott viszonyok közt sem ismerte meg. A nemesség nem akart gyalog szolgálni; azt mondta, hogy csak a kutya jár gyalog s a gyalogság egyedül várőrzésre való. A törökkel folytatott apró háborúban, az örökös portyázásban csakugyan a lovasság vitte a főszerepet, melyet megtartott akkor is, midőn nem törökkel, hanem a német gyalogság vas phalanxával állt szemben. A katonai dolgokhoz még legtöbbet értő régi, Thököly-féle tiszteknek az volt az elvük, hogy minél távolabb kell az ellenségtől maradni, mely esetre nincs szükség az erős fegyelmet kívánó előőrsi szolgálatra. Az ellenségtől távol nem kellett rajtaütéstől félni, ihatott, ehetett tehát a legénység. Mikor azután kipihente magát, két-három napi sebes vágtatással vezették tisztei az ellenségre, melyet hirtelen és vadul rohantak meg s ha megfutott, üldözték, ha ellenállott, ők vonultak vissza a legnagyobb gyorsasággal. Azt hangoztatták: „Az eleink soha sem harczoltak, mégis meg tudták nyomorítani a németet”. „Könnyű elveszteni a népet, nem nekünk való a harcz, hanem csak csipdessük.”32 E felfogás s a vele járó harczmód megfelelt a török viszonyoknak, de nem a némettel való küzdelemnek. A fegyelmezett németség gyakran rajtaütött a magyar táboron s könnyű szerrel szétugrasztotta.

Aránylag a legharcziasabb és leghasznavehetőbb eleme a tisztikarnak az volt, mely az egykori bujdosókból került ki, mert legalább volt katonai tapasztalata. Az újabb ezt is nélkülözte s minden vitézsége mellett a fegyelmet, az engedelmeskedni tudást nem tanulta meg s a legszigorúbb büntetés, ütés-verés sem szoktatta hozzá. A vezérek levelezése telve van a tisztek engedetlensége miatti panaszszal. „Majd eszem kezemet, lábomat, verem, vágom a katonát, tisztet” – írta 1705-ben Bercsényi. „Ezzel a haddal nem cselekedheti ember, a mit akar.” „Kifáradtam – folytatja – a tisztek, hadnagyok veréséből. Nincs haszna a portának (portyázásnak), ha küldi az ember, nem megy, ha nem küldi, szétmegy az átkozott. Nincs kedve a hadnak, kíváltképen a tiszteknek.”33 Az ilyen panaszok soha sem szüntek meg. „Nincsenek kemény, portázó tiszteink, – kesereg Bercsényi még 1708-ban is – csak lopni szokott a ki jó is.”34

Ennek megfelelő volt a hadsereg állapota. Mikor Rákóczi „szabadságra szólította a hazát, meghallá a szózatot az ország minden népe”. Fegyvert fogott mindenki s megszámlálhatatlan ezerek gyűltek a zászlók alá. Csakhogy ezek a tömegek nem voltak katonák s kifejezést nyert bennük a magyar népjellem minden sajátos vonása. Igen sok természetes ész és értelmiség mellett a fegyelem és szakismeret fogyatékossága, az életnek minden pillanatban való koczkáztatása mellett a komoly kötelességérzet és kitartás hiánya, a lángoló, de hamar kialvó lelkesedés mellett bizonyos szertelenség, mely rablásban és pusztításban nyilvánult. Ember éveken át mindig volt bőven a zászlók alatt s akadt is köztük hős töméntelen. Vitézségük nem ismert határt s néha csodás önzetlenséggel párosult. 1707-ben egy kis csapat elfogta gróf Starhemberg Miksa császári tábornokot, a „büszkeházi”-t. Háromezer aranyat igért nekik s mindennemű más kedvezményt, ha elbocsátják. De a rongyos kurucznak nem kellett a kincs, hanem bevitte a foglyot Bercsényihez. Töméntelen ily erkölcsi hőstett, még több vitézi próba és halálra szántság van ama korszak irataiban följegyezve. De a kuruczság tömege nem volt hadsereg s csak részben folytatta a harczot az ellenség ellen. Rabolt és égetett nemcsak az örökös tartományokban, hanem saját hazájában is s hogy egész országrészek sivataggá váltak a hosszas küzdelemben, ahhoz ráczok és németek mellett kuruczok is járultak. Hasztalan fenyegetőzött gróf Pálffy János császári tábornok a legkegyetlenebb forbáttal. Hasztalan irta: „nem lehet oly nyomorult emberem, ki égetni ne tudjon”, s szükség esetén „bizonyára mesterségnek nem fogom tartani, ha egész vármegyéket porrá teszek”.35 És hasztalan igyekeztek a magyar vezérek a tömeget megfékezni. Hasztalan siránkozott 1705-ben Bercsényi, hogy „olyan átkozott kutyák, hogy a nagy gazdag helyeket csak fölégették, nem is prédálták”. A tömegek kevésbé harczolni, mint zsákmányolni igyekeztek. Ha jutottak valamihez, haza szállították, ha az aratás, a szüret ideje elérkezett, haza mentek aratni, szüretelni. Sőt szétoszoltak minden csata után. Ha győztek, azért, hogy a zsákmányt elvigyék, ha megverettek, azért, hogy családjukat biztosságba helyezzék. Csatavesztés esetén mindig „inkább oszlott, mint veszett a had” – mondta Bottyán. Az ilyen seregnek meg volt az az előnye, hogy egy pár csatavesztés nem ártott neki, mert a hadak ép oly gyorsan összegyűltek, a mint szétfutottak. Ellenben megvolt az a hátránya, hogy nagy csatát, döntő diadalt nem lehetett vele nyerni.


Mulató kuruczok.
Egykorú festmény Gróf Berchtold Arthur birtokában. Moszlavinán.

Minthogy tisztei sem voltak jobbak a legénységnél, a fegyelem az idők folyamán sem fejlődhetett, sőt a tisztikar és a legénység közti rendi és felekezeti ellentétek inkább kiélesedtek. „Fűtöznek az urak, s fázik a rongyos katona.” „Az ilyen adta, ha én szenvedek, szenvedjen ő is, ő sem jobb nálamnál” – mondották a tömegek, melyek a vezetéssel egyáltalán nem voltak megelégedve. „Ha magam jelen vagyok, – irta a fejedelem 1706-ban – harczolni nem kell, mert ha megvernek, megbódul az ország; ha kicsiny a táborom, nem találják jónak, mert kitanulja az ellenség, elvesztjük sokaságunknak hirét s bátran fog persequálni; ha nagy lesz a tábor, mostani időben hol subsistál?” Egy szóval a tisztikar nem volt ura a seregnek. Ehhez járult főleg az első években a fölszerelés szertelen hiányossága.36 Eleinte külsőleg is egyszerű pórhad maradt a kuruczság, nagyrészt fegyver nélkül, cséppel, kaszával ellátva, a lovasság igen rossz lovon, „ki sánta; ki vak kanczán vagyon”.37 Ágyú, tüzérség alig volt, a sebesültek ápolására hiányzott az orvosi személyzet s mikor 1704-ben maga a fejedelem szegedi táborában megbetegedett, a bányavárosokból kellett orvost hivatnia.38

Rákóczi hamar észrevette a hadszervezet minden nyomorúságát, „nemzetséges hadakozásunknak zűrzavarát”, valamint azt, hogy vezérei és katonái nem az ellenségtől tanulnak, „a ki is nem annyira erejével, mint a jó renddel folytatja” a háborút, „nem a más szomszéd s jól regulált országoknak példája, hanem a velünk született rendetlenségnek praxisa forogván elménkben.”39

Komolyan és férfiasan látott tehát hozzá, hogy a tömeget sereggé szervezze. Ehhez azonban pénz kellett. Pénzt viszont a köznép, egyrészt, mert katonáskodott, másrészt, mert szegény volt, nem adhatott. Elhozta vérét, életét, de pénzt nem hozhatott, mert a vagyon aránylag igen kevesek kezén halmozódott fel. A fejedelem az első öt éven át nem is kívánt adót az országtól, mert a nép katonáskodott, maga élelmezte magát s így nem adózhatott. Ritka volt az arany-ezüst pénz, melynek értéke, vásárló képessége roppantul emelkedett tehát, ellenben a nyers termények ára rendkívül leszállott. „Itt mindenből igen nagy olcsóság van a pénznek szűk volta miatt”, írta 1703 november 19-ikén Károlyból Károlyi Sándorné. Az arany-ezüst bányák hamar Rákóczi kezébe kerültek ugyan, ki a legnagyobb gonddal folytatta művelésüket, melynek vezetését kitűnő szakemberre, báró Hellenbachra bízta. Csakhogy az arany-ezüst bányák épen ez időben kevés nemes érczet szolgáltattak s hozadékuk néha alig fedezte az üzem költségeit. De ha volt is jövedelmük, az arany és ezüst pénzt – fehérpénz – teljesen igénybe vette a sok külföldi vásárlás és külföldi követség. A belföldi szükséglet fedezésére egyedül a vámok, államjavak s más rendes királyi jövedelmek maradtak, melyek alig néhány százezer forintot hoztak, míg a sokféle közszükséglet milliókra rúgott. Rákóczinak másképp kellett tehát segítenie magán. Minthogy akkor a modern bankóprést még nem ismerték, egy más, sokban hasonló eszközhöz folyamodott. Az ezüst bányák nem nyújtottak elég érczet, hogy fejér pénzt veressen, a rézbányákban ellenben akadt ércz elég. Vörös pénzt, azaz rézpénzt veretett tehát s azt belső értékénél sokkal nagyobb forgalmi értékkel látta el. Ez a pénz a bankótól csak abban különbözött, hogy anyaga nem papiros, hanem réz volt. Mindazáltal eleinte a vörös pénz szaporítása valósággal fölfrissítette az üzleti életet, melyet a forgalomban levő pénz csekélysége egészen megbénított. Az élelmi szerek és iparczikkek eddig egészségtelenül alacsony ára ismét természetesebb színvonalra emelkedett s így a pénzszaporítás igen üdvösen befolyásolta a gazdasági életet. Csakhogy ez a befolyás nyomban megszűnt, mihelyt a rézpénz túlságosan elszaporodott. Egy pár milliót a forgalom nemcsak megbírt, hanem egyenesen föllendült általa. Más segélyforrások hiányában azonban Rákóczi egyre több vörös pénzt kényszerült veretni, mely a gazdasági élet törvényei szerint olyan mértékben, a mint túlságosan szaporodott, vesztette is értékét, devalválódott. Rákóczi azt hitte, hogy pénzhamisítók rontják meg értékét, pedig tényleg magától romlott az s már 1705-ben Eperjes, Lőcse és a többi városok kereskedői el nem akarták fogadni, úgy hogy a ki az Alföldről vásárolni ment oda, üresen hozta haza szekerét. Ezzel a fejedelem elvesztette azon nélkülözhetetlen anyagi eszközöket, melyek a honvédelem gyökeres újjászervezéséhez megkívántattak. Pedig komolyan és átgondolt terv szerint látott a munkához. Seregét általában udvari, rendes és mezei hadakra osztotta, melyek mind ezredekké szerveztettek s 3 ezredből egy-egy dandár alakíttatott. Az udvari had volt az elitesereg. Volt benne magyar és udvari palotás ezred, amaz vörös, ez kék egyenruhában, volt franczia s más ezred is. Ide tartozott a nemes, vagy „cavallér compánia”, melyben a nemes ifjak nyerték katonai kiképzésüket, hogy azután másutt tiszteköl alkalmaztathassanak. A rendes, állandó zsoldon levő, valamint a mezei sereg gyalog, dragonyos és huszár ezredekből állt.

Alakitott a fejedelem némi műszaki csapatot, hadmérnöki kart s nagyobb tüzérséget. Ezt a franczia tisztek szervezték s vezették, a legénység meg a legértelmesebb elemekből, a városi polgárságból, valamint külföldiekből állíttatott össze. Különös siker kísérte fáradozásait a csapatok egyenruházása körül. Az urak általában sokat költöttek a külső pompára, a ruházatra, sőt a legénység ruházata is olyan díszes volt, hogy Hamel-Bruyninx csodálkozott rajta s azt mondotta, hogy Hollandia nem ezüst, hanem ólomgombos kabátokban vívta ki szabadságát. Nehezebb volt a kellő fegyver beszerzése. Rákóczi a hosszú küzdelem folyamán sem bírt külföldről 10,000 puskánál többet szerezni, mert ugyanakkor Európa-szerte nagy háborúk dúltak. Itthon igyekezett tehát a fegyvergyártást meghonosítani. A vastermelő vidékeken már 1704-ben szakavatottan szervezte a gyártást, a kard-, puska-, kopja-készítést. Gondoskodott róla, hogy lőszerben és egyenruhában se szenvedjen hiányt40 s csakhamar a hadak meglehetősen fel voltak szerelve s csinosan egyenruházva. Csakhogy – mondotta róluk egy német fogoly – mióta meggazdagodtak (díszes egyenruhában jártak), nem oly vitézek többé.41 Vitézek voltak tovább is, de fegyelmük, harczképességük nem sokat javult. 1705-ben egy franczia Rákóczi hadseregét valami 48,000 emberre teszi, de, mondja, csak 1400 lovas és 5380 gyalog mehet katonaszámba, a többi inkább bajt okoz, mint hasznot.

Ez később sem változott, midőn az országszerte küzdő kurucz hadak létszáma időnként egész 110-120,000 emberre nőtt s a tényleg szervezett ezredek száma legalább 83-at tett.42 E szervezet azonban csak a papíron volt, a zsoldfizetésnek szolgált alapul, de rendes hadsereggé nem tette a hadi népet. Igazi katonája Rákóczinak 5–6000-nél több sohasem volt s ez is nagy részt idegenekből állt külföldi tisztek alatt. Ellenben az a sok ezer, talán 100,000 főnyi belföldi, ki a kurucz zászlók alatt küzdött, századokra, ezredekre s dandárokra való oszlása mellett is állandóan inkább népfölkelő vagy nemzetőrféle had maradt, mely kitűnően viselte magát az apró harczokban, a guerilla-háborúban, a rácz-horvát hadat, melyhez hasonlított, mindig kegyetlenül elverte, de egyetlen csatát sem birt nyerni, mihelyt csak 8-10,000 főnyi rendes, fegyelmezett katonával állt szemben. Igen találóan mondta róla Bercsényi: „igazán olyan a mi dolgunk, mint a magyar vendégség; sok a tál, da ein Stikel, dort ein Stikel (itt egy darab, ott egy darab), sok a diversiónk, nincs resistentiára való erőnk”.43 Ezt a tényt sohasem szabad a kurucz háború katonai eseményeinek megítélésénél szem elől téveszteni, különben érthetetlen marad, hogy a németek részben másodrendű, részben igen rosz vezénylet alatt annyiszor bekalandozhatták az országot, hogy Pozsonytól Szegedig, onnan Debreczenig és Nagy-Szebenig vagy Kolozsvártól Kassáig, Váradtól Budáig nyomulhattak s noha eleséghiány s az időjárás roppant pusztítást tett bennük, az előttük és utánuk járó sokkal nagyobb magyar hadak egyiket sem birták megsemmisíteni.


Rákóczi rézpénzei.
1. Huszas; előlapján a koronás magyar czímer 1705 évszámmal; hátlapján Szűz-Mária alakja P(atrona) H(ungariae) betűk között, felette félkörben PRO LIBERTATE körirat, alúl XX. szám. 2. Tizes; előlapján a koronás magyar czímer 1704 évszámmal és az alsó jobb szegletben Szűz-Mária bélyegzővel benyomott képével; hátlapján PRO LIBERTATE felirat és alatta X. szám. 3. Poltura; előlapján a koronás magyar czimer, POLTVRA * * * 1705 körirattal, hátlapján Szűz-Mária alakja, PATRONA * HVNGARIAE körirattal. A Magyar Nem Múzeum érem- és régiségtárának példányairól

„Szegény magyar – kiáltá fájdalmában Bercsényi ily alkalmakkor futva keresed a szabadságot.” Ő maga satyrával szerette volna a németet agyon verni, „hisz – folytatta – a hadunk úgy sem vágja karddal!”44

Ez állapotok a másfél százados török-német uralom romboló következményei voltak, mely uralom anyagilag és szellemileg kimerítette a magyarságot s a gazdasági életet a legkezdetlegesebb állapotba sülyeszté vissza. Maga a népszám szertelenül leapadt s 1703-ban Szent-István koronájának területén, hol ma 17 milliónál több a lakosság, 3 milliónál aligha élt több ember s ez a szám is évről-évre fogyott. E nép egy része sohasem csatlakozott a mozgalomhoz, mert bizonyos területek, városok és vidékek állandóan császári kézben maradtak. A főurak nagyrészt távol álltak tőle s bécsi palotáikban éltek, a főpapság igen kevés kivétellel ugyanazt tette, sőt az alsó papságot is az a tudat hatotta át, mondja a fejedelem, hogy a katholikus vallás csak osztrák uralom alatt van biztosítva. Eleinte a hitbuzgó Rákóczit még saját papjai is annyira kerülték, hogy lelkipásztor nélkül maradt. De Bercsényi utóbb rá vette Telekessy Imre egri püspököt, hogy ne távozzék egyházmegyéjéből s a buzgó főpap mindvégig nyájának hű pásztora maradt.


Csatajelenet a kuruczvilágból.
Rugendas György Fülöp egykorú metszete után.
A Lanfranconi-gyűjteményének az országos képtárban levő példányáról

A nemesség egy része ott, hol a várak a császáriak kezén maradtak, például Pesten, Budán, Komáromban, Esztergomban, Magyar-Óvártt, Pozsonyban, Sopronban, Győrött, Német-Újvártt, Monyorókeréken, a várakba húzódott s külön „vármegyét” alakított vagyis megválasztotta a tiszti kart úgy, hogy sok helyen két: kurucz és labancz vármegye működött egyszerre. Igy volt kurucz és labancz Pest, Komárom, Esztergom, Vas stb. vármegye s az egyik az erődített városból, a másik künn valamelyik vidéki helyről osztotta parancsait. Messze elnyult tehát a német keze a kuruczvilágban is s a mozgalom legnagyobb sikerei idején sem csatlakozhatott hozzá az összes lakosságnak legalább egy negyed része. A többi lelkesen támogatta ugyan, de roppant szegénysége miatt pénzt nem adhatott. A városok, melyek vagyonosságáról Nádasdy Ferencz még 1668-ban annyi szépet tudott mondani, ez időben már lakosaik megfogyatkozásával, a mesterség és ipar hanyatlásával bizonyították be a maguk részéről is, hogy „árvaságra jutott az ország”. A polgárok, „többnyire boroszlai és danczkai kereskedők ügynökei”, csak a külföldi kereskedők hiteléből tengethették életüket. A hol még maradt valami a régi jó időkből, azt hamar elfogyasztotta a háború; igy „a kincses Kolozsvárból koldús Kolozsvár lőn a kétféle had között”.

SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE